Sokat gondolkodtam,hogy melyik nagy klasszikust ajánlhatnám én is. Master Of Puppets, Rust In Peace, Taking Over, Alice In Hell felesleges, hiszen mind olyanok amit minden rendes thrasher ismer és méltán szeret. Ezért egy olyat választottam a 'big4' egyik tagjától ami bár hiába lett platina, a ''hivatalos'' kritika lehúzta, a közönség is mostanában nagyon alulértékeli, ráadásul még a közreműködő zenészek egy részét is divat lett utálni.
Ez pedig a Megadeth - So far, So good.....So what albuma 1988-ból.
A banda a legnehezebb korszakát élte. Az alapító Dave Mustain és David Effelson nagyon mélyre merültek a drog és az alkohol világába. Ráadásul az előző kitűnőre sikerült  Peace Sells teljesítményét kellett volna megismételni, úgy hogy Mustain kirúgta két zseniális zenészét Gar Samuelson dobost, és Chris Poland gitárost. Gar helyére ült Chuk Behler se az antialkoholista hajlamairól híresült el. Az új gitáros Jeff Young az utolsó utáni pillanatban kapcsolódott be a munkába. Így a felvételek nehézkesen zajlottak, az már csak a hab volt a tortán, hogy Mustain a néhány józan napján folyamatosan vitázott Paul Lani producerrel. Végül elváltak az útjaik a végső keverést már Wagener fejezte be.
Ezek után nézzük a lemezt. A hangzás az akkori időkhöz képest jónak mondható, még ma is élvezhető. Hangszerek aránya jól eltalált. Az albumra 8 szám került, ezek egy része már régebben megvolt, csak most kerültek lemezre. Egy szenzációs instrumentális számmal kezdődik, amelyet Mustain végigszólóz. Majd egy nagy klasszikus a Set the world afire következik, egy atomháború víziójával. Őrületesen jó szám, nem véletlen hogy a mai napig is a koncertprogram gyakori része. Harmadiknak a Sex Pistols klasszikus, bár elég érthetetlen, hogy miért pont itt. Utána megint egy kitűnő komplex nóta a Mary Jane. Régebben ezt is sűrűn játszották. Az ötödik 502 egy Megadeth szinten közepes thrash-speed nóta lenne, ha a közepén lévő effekt nem vágná haza az egészet. Egyértelműen az album mélypontja. A so far turnén egy párszor lenyomta majd nagyon gyorsan elfelejtette Dave mester. Az ezt követő In my darkest hour-t nem kell dicsérni a legnagyobb metal ''slager''. A keserű, depressziós szöveg szinte éget, a bevezető riffek csontig hatolnak. Az egyre gyorsuló zene lesikálja az agyadat, a végére a hisztérikus szólótól meg is őrülsz. Na ezután a szám után kellet volna rakni az Anarchy-t. A hetedik Liar zeneileg rendben van, viszont a szöveg teljesen gáz, főleg az eleje totál infantilis. A záró tétel megint nagyot üt, nem véletlenül lett a Hook In Mouth szintén klasszikus.

Essen szó még a két közutálatnak ''örvendő'' zenészről. Chuck dolga kétségtelenül nehéz volt, hiszen egy igazi zsenit kellett pótolnia. Bár kiemelkedőt nem nyújtott (képességei alapján nem is tudott volna), de megbízhatóan hozta a kötelezőt. Aki belehallgat azokba a koncertfelvételekbe amik akkoriban készültek, az hallja hogy nem egy géniusz az ürge, de nem is  egy csámpagép. Nyilvánvaló marhaság, hogy ügyetlensége miatt rúgta ki később a nagyfőnök. Young-nak nagyon kevés ideje volt belerázódni, de mivel egy nagyon jó zenészről van szó, jól teljesített. Nem is értem miért utálják mostanában annyian. Az a kevés szóló amit eljátszott, valószínűleg az idő rövidsége miatt, nem túl kimunkált, inkább a sebességre és a virtouzitásra helyezte a hangsúlyt. A gitárhangzása egészen kiváló, nekem sokkal jobban tetszik mint Mustainé. Végül őt is rövid úton kirúgta a Boss, lennének tippjeim miért, de nem akarok rosszmájúskodni.
A már ismertetett körülmények tekintetében, igen jól sikerült lemez még ha egyértelmű is hogy Dave fejében akkoriban nem kis vígjáték lehetett. Róla 4 szám még 20 év után is közönség kedvenc, bár a Hook in mouth kivételével a másik három régebben kész volt, csak Mustain itt rakta végleges formába.