Biztos vannak akik kérdőn néznek, vajon mit keres a Lethal Aggression a Forbidden, Kreator, Assassin és más thrash bandák kritikái között, hiszen ez a csapat punkos, nyers, gyors futamai azért eltérnek a klasszikusok zenei világától. Azt azért mindenki látja, hogy ez a stílus egyre jobban szélesítette saját határait, hiszen megtalálható a death-es, progos, hardcore-os és punkos hatás a power metálba ágyazott thrash-ről nem is beszélve. A Lethal Aggression  már említett hardcore-os/punkos gyökerei az album első dalainál nyilvánvalóvá válnak. A Life Is Hard-But That’ No Excuse album 25 perces rövidsége, és 21 dala egyértelművé teszi, hogy ez bizony  valami gyors darálós direkt muzsika lehet. És így is van. Elsősorban olyanoknak ajánlott akik D.R.I.-on, Carnivore-on, Cryptic Slaughter-en, Wehrmacht-on vagy Excel-en nevelkedtek, most pedig szívesen hallgatják a Municipal Waste-et. Természetesen az alig több mint egy perces dühkitörések fő témái az erőszak, gyűlölet, társadalomkritika és a pia. A rövid világvégi hangulatú Intro után egy grindos dallal indít az album (Morbid Reality), majd ezt követi a dallamosnak mondható No Scene és az 55 másodperc alatt eldarált Fighting in the City. A legtöbb dal szövegét a gyűlölet hatja át. 1989-óta sokat nem változott a csapat gondolkodásmódja, hiszen a hosszú szünet után a 2009-ben megjelent Ad Nauseum album szövegei hasonlóak, talán a dalok lettek valamivel hosszabbak és kevésbé direktek a szövegek, de a lényeg maradt. Van egy két nagyon rövidke tétel, amik inkább olyan átkötők, hangulatok mint a Quick Pain, Wild Kingdom vagy az alkoholos Vodda Vodka. John Saltz gyűlöletfelelős hangja tökéletesen passzol a hadarós és néhol „dallamosabb” zúzdák előadásához. Senki ne számítson steril dollármilliós hangzású zenére. Nyers, pusztító és karcos, amilyen tökéletesen passzol a tökéletlen világhoz amiben a punkjaink éltek és élnek. Ha nagyon sok a feszültség benned és kicsit ki ordibálnád magadból, arra nagyon jó ez a lemez.